Amikor az ember először találkozik valakivel még fogalma sincs arról, mi fog történni. 2016. szeptember 13-án még nekem sem volt fogalmam arról, hogy egy nap ez lesz.

Izgatottan vártam az első órát. Kíváncsi voltam. Magára az órára is illetve az órát tartó tanárra is. Aztán egyszercsak megpillantottam a folyosón. Őt. Basszus hiszen tök fiatal még. Mennyi lehet, 25? Maximum. Hmmm.. Szimpatikus. Nagyon. Laza és jófej. Jó lesz ez.

Néhány héttel később amikor szálltam fel a buszra, megláttam ahogy ott ücsörgött és figyelt csak. Klassz lenne beszélgetni vele. De ülnek előtte. Nem baj. LEültem a közelbe és csak figyeltem. Őt. Hirtelen az előtte ülő felállt. Bingó. Na majd most. Egyből átültem és már kezdeményeztem is a beszélgetést. És akkor ott elkezdődött valami...

...Te jó ég már január vége van. Fel sem tűnt, hogy így elszaladt az idő. 2 napja már, hogy szinte megállás nélkül, egész nap írogatunk egymásnak. NAgyon jó vele beszélgetni. Mosolygok közben. Hihetetlenül kedves és jófej. Én meg csak vigyorgok. Basszus. Basszus, basszus, basszus. Tetszik nekem. NA ennek nagyon nem lesz jó vége. Te jó ég.

 

Verd ki a fejedből. Neked már van valakid. De nem megy. Nem, nem és nem. Megőrjít. Abba kellene hagyni ezt az egészet mielőtt baj lesz. De nem megy. Ott van mindig és mindenhol. Teljesen a bolondja lettem. Mindig várom, hogy újra és újra lássam. Miért? Miért kell ilyen tökéletesnek lennie? Ez nem szerelem. Mégis akkor mi? Miért történik így? Mit akar a Sors Velünk? Válaszokat keresek, de nem találok. Talán majd egyszer. És akkor végre megtudom mit tartogat a jövő.